Kategória: bizonyságtétel

Indiából jöttem

Nevem Sadhu Sundar Selvaraj. Nagyon örülök annak, hogy ebben a szép országban lehetek, és elmondhatom az üzenetemet!

Apám hindu pap volt, aki idejének nagyon jelentős részét azzal töltötte, hogy szolgáljon vallásunk különböző isteneinek. Amikor hazajött, hosszú órákat töltött el azzal, hogy gyöngyöket morzsolva imádkozott, és az előírt szertartásokat elvégezte. Egyszer az istenek azt mondták neki, hogy készüljön fel egy különleges eseményre. Negyven napig sanyargatta magát és meditált, aztán különféle finom ételeket készítettünk, és éjszaka kivittük a temetőbe, hogy felajánljuk az isteneknek.

Apámnak az istenség azt parancsolta, hogy vágja meg a kezét, de a kicsöpögő vér nem érte el a földet! Én ott voltam és láttam, hogy a szellemek felfogták. Megértettük, hogy vérszövetség jött létre az istenséggel. Ez nagyon gyakori az indiai vallásban. Ezek az istenségek nagy terheket raktak ránk, sok nehéz dolgot követeltek tőlünk, de féltünk, hogy ha megtörjük a szövetséget, akkor végeznek velünk. Családomban én voltam a legidősebb fiú, ezért természetes volt, hogy engem is felkészítettek papnak, hogy szolgáljam a hindu isteneket. Apám megtanított minden szertartásra és minden tudományra. Gyakran megidéztük a szellemeket tárgyak segítségével, kértük őket, hogy menjenek be például homokba, vagy hamuba, amit aztán a vízbe szórtunk.

Ami a reinkarnációt illeti…

1986-ban Tibetben jártam és elmentem a főváros egyik kolostorába. A kolostorban rengeteg kutya volt, ezért megkérdeztem az egyik lámát: „Láma, ez szent hely, miért van hát mégis itt ez a sok kutya?” „Testvérem, ezek nem akármilyen kutyák – felelte, az elmúlt életükben ezek a kutyák lámák voltak. Nem jó lámák, hanem rosszak, hogy aztán a következő reinkarnációban kutyák lettek. De nagy becsben vannak nálunk, mert lehet, hogy legközelebb megint lámák lesznek.” Ez a reinkarnáció. Abban az időben én is ebben hittem és rettegtem. A szívemet leuralta a félelem. Sanyargattam magam, böjtöltem, imádkoztam, hordtam az ételeket az isteneknek, szolgáltam őket, végeztem a ceremóniákat, tiszteletadásokat, köszöntéseket. Kértem az isteneket, hogy adjanak nekem békességet. De semmilyen válasz sem jött. Kelepcébe csaltak, eleinte minden jónak tűnt, de amikor már belekerültem, nem volt kivezető út! Az egyik isten után a másikhoz fordultam, kiáltoztam nekik: „Hűségesen szolgállak titeket nap nap után, miért nem válaszoltok nekem, mién nem adtok békességet nekem?” De erre sem jött válasz. Mély depresszióba estem, olyan voltam kívül, mint egy alva járó, belül pedig tele voltam szorongással és félelemmel.

 

„Ez az igaz Isten! Menj és Őt kövesd!”

Egy napon a postaládámban egy meghívót találtam. Keresztények invitáltak egy istentiszteletre. Gondoltam elmegyek. A prédikátor Jézusról beszélt, hogy Ő az egyetlen Isten, Aki örök életet tud adni. Aztán megkérdezte, hogy van-e valaki, aki el akarja fogadni Jézust Istenének és Urának? Azt gondoltam magamban: „a mi vallásunkban közel 330 millió istenség van, minek nekem még egy?” Ekkor a bensőmben megszólalt egy hang: „Ez az igaz Isten Menj és őt kövesd!” Nem akartam engedelmeskedni, de a hang egyre csak ismételte: „Ez az Igazi Isten. Menj és őt kövesd”. Gondoltam magamban: „Na jó, majd eljövök a jövő héten is, és meglátom… „. De a hang egyre erősebb lett bennem. „Ez az igaz Isten. Menj, és őt kövesd!” Végül magam sem tudom hogyan, de kimentem és elmondtam életem első imáját a keresztények Istenéhez: „Jézus, légy az én Istenem, én elfogadlak téged, mint az én Megváltómat. Kérlek, bocsáss meg nekem minden bűnt, és költözz az életembe, a szívembe, én követni foglak téged!”

Abban a pillanatban, amikor ezt kimondtam, soha nem ismert békesség áradt rám. A félelem, a depresszió eltűnt. Tudtam, hogy Jézus Krisztus az egyetlen Igaz Isten, az Egyedüli, Aki képes valóságos belső békességet adni! Megértettem, hogy akiket eddig szolgáltam, közönséges démoni szellemek voltak, és azért nem tudtak nekem békességet adni, mert maguk is a félelem és a rettegés szolgái. Jézus Krisztus az egyetlen, Aki képes megszabadítani ennek a világnak az elemeitől! Soha nem látott öröm és szeretet van azóta az életemben.

A keleti vallások belső szellemi tartalma

Feladatomat most abban látom, hogy az életem történetével tanúskodjam az emberek előtt. Átéltem és láttam azt, amit a keleti vallások az embereknek adni tudnak. Látom a nyomort, pusztulást, az iszonyatos szenvedéseket, a kegyetlen elnyomást, amit a keleti vallások eredményeznek Indiában és Tibetben. A nyugati emberek általában „magasabb rendűnek”, képzettebbnek, műveltebbnek, civilizáltabbnak tartják magukat a keleti embereknél. De megdöbbenve tapasztaltam azt, hogy ezek a civilizált nyugati emberek elkezdtek olyan ostobaságokban hinni, mint a reinkarnáció, a csillagjóslás, a meditáció, jógázás. Beavatott hindu papként én ezekben mélyen benne voltam. Hazugság, csalás, szemfényvesztés. A szolgasághoz, szellemi kudarchoz, összetört élethez, a kárhozathoz vezető leggyorsabb és legbiztosabb út! Engedd meg, hogy óva intselek! Én végig csináltam, tudom miről beszélek! Egy alkalommal az Egyesült Államokban a Dalai Láma tartott összejöveteleket. A világ minden tájáról közel hatezer ember vett rajta részt. Amikor a láma belépett a terembe, hirtelen légzúgás támadt, és mint egy szél, a démoni szellemek elözönlötték a termet. A láma a jógáról beszélt, majd együtt meditált a hallgatóságával. Hirtelen Jézus megnyitotta a szememet, és láttam, ahogy a gonosz démoni szellemek betöltik az egész termet. A láma ekkor felszólította az embereket, hogy hívják ezeket a démoni szellemeket az életükbe. És láttam, hogy ezek a művelt, civilizált nyugati emberek készek voltak arra, hogy a legádázabb ellenségeiknek kiszolgáltassák magukat! Ne legyetek esztelenek! Lássátok meg, hogy ezek az „istenségek” milyen pusztítást végeznek azokban a nemzetekben, ahol teret engednek nekik! A guruk, a messze földről jött egzotikus idegenek nem tudnak nektek jó dolgokat hozni. Az ő békességük nem az élet békessége, hanem a halál békessége! Egyetlen Isten van, aki örök életet tud adni, aki meg tud szabadítani a bűneidből, aki valóságos belső békességet képes adni neked, az Ő neve: Jézus Krisztus!

(Sadhu Sundar Selvaraj 1992. szeptember 12.-n Budapesten, mintegy négyezer érdeklődő előtt elmondott tanúságtevésének alapján)

A dohányzásról

„A ruhrvidéki Mühlheimben végzett közös szolgálatunk első heteiben történt, amikor Girkon lelkésszel együtt hivatalos voltam egy másik lelkész házához vacsorára. Étkezés után szivarral kínált a házigazda. Rágyújtottam egyre, Girkon lelkész köszönettel elhárította a kínálást.

– Miért nem? – kérdezte a házigazda. – Akkor Girkon lelkész felsorolta az okokat, amelyek arra indították, hogy ne dohányozzék.

– Elõször is – mondta -, a dohányzás eredetileg az indiánok bálványimádásának a része volt. Méltó-e igaz keresztyén emberhez, hogy részt vegyen az ilyen bálványimádásban?

Nem bálvány-e a dohányzás, amely füstölő áldozatot követel? Milyen megkötözöttek is a szegény dohányosok! Dohányozniuk kell, ha tetszik, ha nem. És minden olyan megkötözöttség, amelyből nem tud az ember szabadulni, a Biblia szerint bálványimádás. Meg van írva a 2Mózes 20,3-ban: „Ne legyen más istened rajtam kívül.”

Az Ige szíven talált. Meg kellett vallanom, hogy megkötözött vagyok. Ezt már régen tudtam, csak nem bírtam szabadulni tőle.

Tehát bálványimádó voltam. Majd így folytatta:

– Szabad megkérdeznem, hogyan szokott rá a dohányzásra? Nem úgy, hogy engedetlen volt a szüleivel és a tanítóival szemben?

Az iskola tiltotta, és én mégis megtettem. Ráadásul tolvaj is lettem, hiszen loptam apám szivarjait a szekrényből. Ezt később meg kellett vallanom apámnak. – De jött a következő kérdés:

– És a szervezete könnyen, gyorsan hozzászokott, nem tiltakozott kétségbeesetten a méreg ellen, amit a dohányzás belevitt? Ugye hányingert érzett, amikor a dohányzást „kipróbálta”? Meg van írva: „Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok” (1 Kor 3,17). Aki önmagának árt, az is gonosztevő.

Ismét csak igazat kellett adnom neki. Bizony így történt. És a házigazdámtól kapott szivar a beszélgetés folyamán egyre kevésbé ízlett.

De még nem ért a végéhez:

– Kicsoda engedte meg Önnek, hogy két zsemle árát csak úgy kifújja a levegőbe? Úgy, hogy senkinek nincs haszna belőle? Amikor oly sok nyomorúság van a világon és azon ezzel a pénzzel is segíteni lehetne, amit meggondolás nélkül a levegőbe ereget? Mi mindent lehetne ezzel a pénzzel megvalósítani?

Most arra kellett gondolnom, milyen pénzszűkében voltunk gyakran az első gyülekezetemben, ahol a bevétel soha nem volt elegendő a kiadásokra De a szivarokra, cigarettákra mindig elég pénzem kellett, hogy legyen!

– És kicsoda engedte meg Önnek, hogy megrontsa azt a levegőt, amit mások beszívnak? Üljön csak le egyszer egy olyan szobában, ahol sokan, dohányoznak. Hamarosan megfájdul a feje és nyomást érez a szívén és a tüdején. Lehet a tapintatos és szeretettből fakadó tett a dohányzás ? Ismét csak találva éreztem magam.

Bizony, ha jól meggondolom, be kell vallanom hogy én is gyakran tapintatlanul és szeretetlenül cselekedtem. Nem kérdeztem másokat, szívesen veszik-e vagy nem, hanem egyszerűen rágyújtottam. Szeretet volt ez? És hát nem éppen szeretetükről lehet-e megismerni az Úr Jézus tanítványát?

– És mit mond a Szentírás? – folytatta kérlelhetetlenül-, hát nem azt mondja-e, hogy: „Mert minden ami nem hitből származik, az bűn” (Róm 1: 2: Merné-e állítani, hogy az Úrral való hitbeli kapcsolatából fakadóan dohányzik? Ilyet nyilván nem állíthat. És mit szól hozzá maga az Úr Jézus? „…aki közületek nem mond le minden vagyonáról nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33).

Nos, a dohányzás olyasvalami, amit az Úrtól kaptam, vagy amit én szereztem magamnak? Ugye a személyes életünkhöz tartozik, olyasvalami, amit magunknak szereztünk?

Tehát le kell mondania róla, ha Jézus tanítványa akar lenni. És nem mondja-e az Úr ismét csak. “Aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem nem méltó hozzám” (Mt 10, 3B).

Ha kénytelen beismerni, hogy a dohányzás élvezetei közé tartozik, akkor el kell szakadnia tőle. Ezt mondja az Úr Jézus.

El tudná képzelni Pál apostolt, vagy Jézus Krisztust szivarozva? Én nem. Ők nem hódoltak szenvedélyeknek. Mi pedig megvalljuk: „Mert ha élünk az Úrnak élünk…” (Róm 14,8). Igaz ez? Ha a dohányzás rabjai vagyunk, akkor nem inkább a szenvedélyünknek élünk?

Nem tudom, mondott-e még egyebeket is. Annyit azonban tudok, hogy Isten Lelke minden egyes szavát hitelesítette, és elevenné tette a szívemben. Legyőzött és meggyőzött. Szivaromat még csak félig szívtam el, majd letettem a hamutartóra és azt mondtam: Ez volt az utolsó szivar, amit szívtam. És így is lett. Ezután még csak nem is kívántam a dohányzást. Egyszerűen nem éreztem kísértést sem, hogy rágyújtsak. Az a lelkipásztor aki aznap estére meghívott bennünket, továbbra is dohányzott, egészen haláláig. “Privát” életének ezt a darabját nem volt hajlandó feladni. Én azonban nagyon hálás vagyok Girkon barátomnak aki Isten kegyelméből eszköze lehetett annak, hogy teljesen megszabadultam a dohányzás szenvedélyétől.

Ernst Modersohn lelkész (Vetés és aratás folyóirat 1998 36/2)

A